lmbtq

Az viccelődésrűl

hron84 — Mon, 28 Jun 2021 00:39:48 +0000

Az viccelődésrűl hron84 2021. 06. 28., h – 02:39

Megint egy érdekes téma bukkant fel a Twitteren, amire érdemesnek tartom hosszabban reagálni, mert rengeteg a félreértés ezzel kapcsolatban. A platform limitációi akkor sem teszik lehetővé a kimerítő fogalmazást, ha amúgy több tweetet össze is lehet már linkelni.

Sajnos pont aludtam, így lemaradtam arról a tweetről, mely lángba borította a magyar Twitter egét, így csak közvetett módon ismerem az idézett tweet tartalmát. Eszerint egy "buzizós", elég negatív kontextusú tweet volt. Viszont, amiről most szólni szeretnék, az annyira nem ehhez a tweethez kapcsolódik, hogy igazából lényegtelen, mi volt a tényleges tartalom. A népeket ugyanis két dolog tüzelte fel:

"Néhány hópihe miatt már semmivel se lehet itten viccőni!!!"
Buzi vagy nem buzi, az itt a kérdés

Lássuk sorban a témákat. Figyelem! Az alábbiak elsősorban az én véleményemet tükrözik a felsorolt témákban, e mentén kell értelmezni őket. Nem gondolom őket mérvadónak, gondolat- és beszélgetésindítónak szánom!

Mivel lehet viccelni és mivel nem?

Túlzás nélkül állíthatom, hogy vicceken élek. Ezt azok, akik közelebbről ismernek, pontosan tudják. Rendszeresen szövök a mindennapi beszélgetésekbe, helyzetekbe odaillő poénokat, sokszor utólag tudatosítva, hogy ja, amúgy most beleszőttem egy viccet.

Teszem ezt mindezt elsősorban azért, mert szeretem a humort, és mert úgy gondolom, van humorérzékem. A közönség reakciója minenképp bizakodásra ad okot: csak amikor már huszonötödszörre sütöm el ugyanazt a helyzetkomikumot, akkor nem mosolyodik el senki. Ehhez képest mondjuk rossz viccmesélő vagyok, ha konkrétan az a feladat, hogy viccet kell mesélni, jobb esetben nem jut eszembe semmi, rossz esetben igen, és elröhögöm. Igazából nem tudom, melyik a kínosabb.

Azonban nagyon óvatos vagyok, kinek, milyen viccet mondok. Más vicceket mondok nyilvánosan, másokat barátoknak, megint mással viccelődök a családon belül. Mindenkinek vannak olyan érzékeny pontjai, amiket nem szereti, ha kifiguráznak, vagy kifejezetten odafigyelve, esztétikusan tálalva fogadja el a humort. Nekem is van ilyen gyenge pontom: a betegségem, és az ahhoz kapcsolódó témák ilyenek. Ahogy Edmond Rostand írta a Cyrano de Bergerac című művében:

Mert magamat kigúnyolom, ha kell,
De hogy más mondja, azt nem tűröm el!

Cyrano de Bergerac

Nagyon kevés kivételtől eltekintve, kifejezetten ugrok már csak arra is, ha valaki velem kapcsolatban süti el az "Elesett a sánta" csattanójú viccet. Ennek rém egyszerű az oka: gyakorlatilag óvodás koromtól késő gimnazista koromig vagy csúfoltak a problémáim miatt, vagy simán csak kirekesztettek mindenféle társaságból. Rengeteg munkám van abban, hogy ma már nem elsősorban az jut az emberek eszébe rólam, hogy "Az a sánta", hanem mondjuk "Maci", "az az informatikus srác a twitterről", "az a nagyokos, aki mindenbe belepofázik". Még a legnegatívabb jelzőkért is hálás vagyok valahol, hogy nem ítélnek meg másképpen, mint egy "normális" embert ítélnének meg (ez nem azt jelenti, hogy szeretem, ha fáj, csak hogy tisztázzuk, ettől még ugyanolyan morcos leszek).

Azonban nem gondolom magamat egyedi hópihének e tekintetben. Mindenkinek vannak gyenge pontjai, akinek valamiért nem lehet gyereke, az nyilván nem örül, ha ez a gúnyolódás, viccelődés céltáblája, aki mondjuk mentális problémákkal küzd, még ronthat is az állapotán egy-egy rosszkor, rosszul elsütött poén. Én mindig próbálok arra figyelni, hogy társaságban ha lehet, ne süssek el olyan poént, ami sértheti a társaság tagjait. Persze, nem mindig ismerek mindig mindenkit, így becsúszhatnak hibák, de ha tudom, hogy valaki valamire kifejezetten érzékeny, akkor egyszerűen nem sütök el olyan viccet. Még ha nem is ártó a szándék: nagyon könnyű valakit vérig sérteni, és minden elvesztett haverság, barátság nagyon nehezen szerezhető vissza. Nekem sose volt sok haverom, barátom meg még kevesebb, így minden emberi kapcsolatomat értékesnek tartom, még a leglazábbakat is. És az utólagos magyarázkodás már általában hiábavaló, vagy egyszerűen csak körülményes. No meg az a vicc, amit magyarázni kell... a többit tudjátok.

És végül, vannak olyan témák, amikre lehet azt mondani, hogy általánosságban vagy nagy publikum előtt nem viccelünk velük, mert egy szélesebb kört sért vagy sérthet. Ilyenek például az összes, Hitler által elkövetett bűnökhöz kapcsolódó viccek, bizonyos halálhoz kapcsolódó viccek, vallásokat végletesen kifigurázó viccek, stb. Ezek vagy olyanok, hogy kegyeletsértőek, túlságosan vaskosak vagy morbidak, esetleg több is egyszerre.

Mert mint mindennek, a viccmesélésnek is van kultúrája. Nem véletlen, hogy annak idején humoristának lenni külön szakma volt. Tudni kell, mi az a vicc, ami haveri körben ül, de a pódiumon nem fog. Tudni kell, mi az, amiről a Józsi meg a Juci érti, hogy vicc, de a nagyközönség ki fog borulni. És így tovább, a trágárság például szintén ritkán örvend széles népszerűségnek. Az, hogy pl a Twitteren lakat nélkül esetleg a főnököd is fogja olvasni a viccesnek szánt tweetjeidet, de lehet, hogy nem fog nevetni rajtuk, csak hab a tortán.

Én a fő idővonalon elsősorban olyan poénokat sütök el, amikről tudom, hogy kevés vagy semennyi embert nem fog sérteni, a legtöbb helyzetkomikum például amúgy ide tartozik. Ha valakivel van egy belsős poén, amiről tudom, hogy valószínűleg nem sértő másoknak sem, azt válaszban elsütöm az illetőnek, ha csak felmerül, hogy sértő lehet, inkább DM-ben küldöm el neki. Egy adott témában csak akkor nyúlok vicchez, ha képes vagyok olyan viccet faragni belőle, ami a kontextusnak megfelelő vetületben mutatja be a témát, maximum kicsit kisarkítja. A hangsúly a kicsit-en van.

Szóval, a címbeli kérdésre válaszolva: majdnem mindennel lehet viccelni, mindaddig, amíg biztos vagy abban, hogy az nem lesz sértő másoknak. Abban a pillanatban, hogy felmerül, hogy esetleg sértő lehet... inkább süsd el haveri társaságban azt a viccet. Hidd el, mindenki jobban jár: te is, mert nevetnek a vicceden, és nem kell megvédeni; a haveri társaságod nevet egy nagyot; és a twitteres követőid is, mert igazából senki se szeret megsértődni. Legalábbis, nem ez az általános.

Az "buziviccekrűl"

Ez egy nehéz téma. Nem is tudom, honnan lenne érdemes megfogni. Egyrészt van ennek a szónak egy etimológiája, ami mindenképpen figyelemre méltó, honnan indult ez a szó egyáltalán. Arra kevésbé ad magyarázatot, hogy miért "tabuval terhelt" ez a kifejezés, de ha kicsit belegondolunk, akkor azért nem nehéz kitalálni.

Azokban az országokban, ahol a kultúrát át- meg áthatja a keresztény vallás értékrendje (és a magyar kultúra eléggé ilyen), ott a szodómiára való leghalványabb utalás is nagyon negatív felhangot kap. Azaz ennek a szónak, illetve az eredetijének, a "buzeráns" -nak jórész csak pejoratív értelme volt, hiszen itthon 1961-ig a törvény bűnként tartotta nyilván a melegséget, de 1989 utánig nem igazán volt tanácsos nyilvánosan előbújni, mert a legjobb esetben is zsarolás céltáblája lehettél ezáltal. Azt mondanom sem kell, hogy a Harmadik Birodalomban legalább tízezer német azért vesztette életét, mert meleg volt, és ez csak az az adat, amit a táborok miatt tudunk. Hogy hány embert zsaroltak, kínoztak és öltek meg közvetlenül vagy közvetve amiatt, mert meleg volt, erről pontos statisztikát nem vezetett soha, senki. Nem is lett volna értelme.

Ehhez képest már bőven a Kádár-éra után kezdődtek el e téren nagyobb változások. Jobbára a kétezres évek végének eseményei után kezdett el annyira szelídülni a közhangulat, hogy a tízes években már nem kellett komolyabb atrocitásokra számítanod, ha például megfogtad a párod kezét az utcán. Vagyis ez az egész legjobb esetben is olyan 30 éves dolog, de inkább 10-15.

Ez azt jelenti, hogy ma a legtöbb felnőtt LMBTQ személy valamilyen formában kivette a részét a kirekesztettségből, a titkolózásból, a félelemből, hogy összeomlik az élete, egzisztenciája, ha kiderül róla, hogy nem a népesség nagyobbik felével megegyező a szexuális érdeklődése. Hogy sokan a saját családtagjaiknak nem merik elmondani, mert rettegnek a reakcióktól. És pont emiatt a rejtőzködés miatt kínosan vigyorogni kellett az összes valaha kitalált "buziviccen", mert ha véletlenül nem röhögtünk rajta hangosan, valószínű, hogy a társaságból egy borízű hang megkérdezi, hogy "mivan Ferikém, csak nem te is a faszt szereted?!", és a lehetséges kimeneteleket tekintve... hát igazából jobb, ha ez a kérdés el sem hangzik.

Aztán itt vannak az elmúlt időszakok eseményei is, amik egy rafinált plusz keserű ízt adnak ezekhez a viccekhez. Ennek szenteltem egy külön blogposztot, nem akarom ismételgetni magamat.

Összességében, ha úgy érzed, hogy a "buziviccek" nem sértőek,** lehet, hogy igazad van**. Önmagukban nem is feltétlenül azok. Azonban most egy átmeneti időszakban vagyunk, próbálunk gyógyulni az elszenvedett traumákból, próbáljuk kialakítani a viszonyulásunkat, a hozzáállásunkat dolgokhoz. Ez mindenkinél más, arról nem is beszélve, hogy az LMBTQ közösség sem egységes, hiszen a közösségbe tömörülést részben a szükség hozta: így könnyebben tudtunk érdeket érvényesíteni. A szivárványos ernyő alatt az egyes csoportoknak azonban már bőven eltérő a kultúrája, a felfogása és az értékrendje. De egyvalamiben közösek vagyunk: nem nagyon szeretjük, ha az éppen hegedő sebeket tépkedik.

Megértjük, hogy nem ártó szándékkal sütötted el a viccet, hogy neked, heteróként, ciszneműként ezek a viccek nem tűnnek sértőnek, de kérlek, te pedig azt értsd meg, hogy nekünk meg elegünk van a kényszerű nevetésből. Egy szép napon majd együtt nevetünk ezeken a vicceken meg a viccekből kialakult vitákon, hogy milyen hiábavalóságokkal múlattuk mi az időt a húszas években... de addig, légyszi, tájékozódj, vagy egyszerűen csak értsd meg: nem vagy vicces.

Felhasznált források:

PS: Nem tudom már hova beleszerkeszteni a cikkbe, de kimaradt egy fontos infó: jelenleg az a konszenzus a "buzi" szó körül, hogy az LMBTQ emberek, szűkebb értelemben a melegek szokták ezt alkalmazni saját magukra, de külsősöktől, legyenek azok bármennyire is ally-k, sokan nem szívesen fogadják ezt a megnevezést, mert az elszenvedett traumák közös jelképévé vált. Szóval, ha olyan társaságba kerülsz, ahol előfordulhatnak melegek is, inkább ne használd ezt a kifejezést, azzal biztos nem hibázol.

Új hozzászólás

Melegségről, elfogadásról és sok minden másról

hron84 — Sat, 19 Jun 2021 07:14:08 +0000

Melegségről, elfogadásról és sok minden másról hron84 2021. 06. 19., szo – 09:14

A héten kinn voltam életem első tüntetésén, amit a magyarországi melegek jogaiért küzdő Háttér Társaság, és számos más civil szervezet rendezett a nem sokkal utána változatlan módon elfogadásra került, pedofilia ellenes törvénycsomaggal kapcsolatban. A tüntetés apropóját az adta, hogy ebbe az amúgy nem kis csomagba belerejtettek olyan intézkedéseket, melyek korlátozzák az LMBTQ témák (köztük az azonos neműekkel történő kapcsolat és a transzneműség) megjelentítését a médiában.

Eredetileg erről a tüntetésről szerettem volna írni, hogy mennyire jó hangulatú volt, mennyire békés, és milyen jó élmény volt kiállni (bár én inkább az idő nagy részében ültem) egy olyan ügyért, mely nagyon sok embert érint itthon. Hogy egy 10 000 embert (a szervezők által közölt adat) megmozgató tüntetés is tud kultúrált és nyitott lenni. Hogy mennyire örültünk, amikor valaki szivárványos zászlót lengetett a Parlament egyik ablakából. Még mindig itt van a telefonomban az a vázlat, ami alapján ezt a bejegyzést meg akartam írni, de másnapra valami végérvényesen elromlott.

Az ellenzéki pártok ezt a törvényt bojkottálták, nem mentek el a törvény vitájára és később a szavazására sem. Kettő ember "vitázott" erről a törvényről, és valójában ők is inkább csak gratuláltak egymásnak, hogy milyen jó kis törvényt sikerült megfogalmazni, nahát! Senki nem szólt közbe, senki nem szólalt fel, hogy gyerekek, ezt így legalább át kellene gondolni, vagy beszélgessünk még dolgokról. semmi. Egyetlen tiltakozó hang nélkül ment át ez a törvény a Parlament minden bizonnyal sokszínű tömegén.

Azóta megkérdeztem pár embert, miért történhetett ez így. Beszéltek nekem politikai kockázatról, a jövő évi választások előkészítéséről, konfrontáció csökkentésről, de én valahogy még mindig nem találtam erre a kérdésre megnyugtató választ. Aztán gondolkodtam, és rá kellett jöjjek arra, mindez azért van, mert erre a kérdésre megnyugtató válasz nincsen.

A legnagyobb probléma az, hogy nagyon átalakult az, amit képviseleti demokráciának hívnak egyes poros tankönyvek. Nem csak itthon, szerte az egész világon. Bár politikusainkat választjuk, eleve csak egy szűk körből, az őket indító pártból kerülhetnek ki. Ha én a konkrét politikus konkrét elveivel nem értek egyet, de a párt irányvonalával igen, akkor is kénytelen vagyok rá szavazni, ha amúgy ő a legutolsó ember, akit szeretnék hatalomra segíteni. És a pártok összetételére sincs senkinek befolyása. Ezek tények.

Sajnos elsikkadt a lényeg, az, hogy a lakosság, a nép érdekei is képviselve legyenek a politikában és közvetett módon a hatalom gyakorlásában. Elveszett a párbeszéd a néppel. Már nem fontos, hogy mi, a választok úgy érezzük, fontosak vagyunk, képviselve van az érdekünk és véleményünk. Örüljünk, ha a politikusaink olyan dolgokért küzdenek épp, amik nekünk is fontosak, és kötelező ilyenkor hangos tapsorkánnak kitörni, hiszen értünk harcolnak, ráadásul a frontvonalban! A politikusok elfelejtették, hogyan kell az emberekkel kommunikálni, nem lózungokban, nem hangzatos jelszavakban, hanem egyszerű, közérthető módon elmondani, hogy mit miért csinálnak, miért pont azért fontos most küzdeni, amiért éppen küzdenek. Megszokták azt, hogy bármit mondanak, mindig megtapsoljuk őket. Sőt, ha nem mondanak semmit, akkor is megtapsoljuk őket.

Kedves politikusok, bocsássatok meg, ha én nem tudok tapsolni. Nagyon-nagyon szeretnék, de nem tudok, mert semmi olyasmit nem látok, ami tapsot érdemelne. Nem tudok közületek egy embert se mondani, aki azokért a dolgokért küzdene, amik számomra fontosak. Nem tudok igazából odaállni senki mögé. Ezek után nem.

Miért fontos ez a törvény, mi változott ez által?

Engedjétek meg, hogy kicsit messzebbről kezdjem erre a kérdésre a választ.

Én kb 18 éves korom óta tudom, hogy a fiúk felizgatnak, a lányok abszolút hidegen hagynak. Volt egy majdnem szerelmi kapcsolatom egy lánnyal, ami azonban váratlanul véget ért (nem volt benne hibás egyikünk sem, csak elköltöztünk, és annyira azért nem volt erős ez a kapocs, hogy néhány kerületnyi távolságot túléljen), de később rá kellett jönnöm: inkább csak nagyon-nagyon kedveltem őt, és nagyon jól éreztem magamat vele - de szerelmes, az nem voltam, és testi vonzalmat sem éreztem iránta.

Az, hogy mit jelent a melegség, hogy nem vagyok egyedül, nem azért érdekelnek a fiúk, mert ez is a betegségem része, arról csak és kizárólag azért tudok, mert miután felfedeztem ezt a változást magamban, elkezdtem utánajárni a dolgoknak, hogy megértsem, mi zajlik bennem, normális-e ez, vagy valami egészen új megnyilvánulása a számtalan betegségeim egyikének. Sem az iskolában/gimnáziumban, sem azokon kívül nem hallottam még soha, senkit beszélni addig arról, hogy a társadalomnak van egy igen jelentős része, akik számára a párválasztás nem az ellenkező neműek közti kereségélésről szól, hanem úgymond "saját térfélen" játszanak.

Nekem elképzelhetetlen szerencse kísérte végig az egész életemet, kezdve azzal, hogy egyáltalán még itt vagyok, és még írhatom ezeket a sorokat (a legjóindulatúbb becslés is 14 éves koromra tette az utazás végét), hogy egy olyan anya fiaként születtem, aki a betegségemet kihívásként fogta fel, és sosem szűnt meg küzdeni értem, ugyanakkor nem akart mindenáron "valamit" faragni belőlem, csak azt szerette volna, hogy boldogságban és viszonylagos egészségben felnőjek, és saját lábra álljak. Amikor kiderült, hogy számomra az informatika az a hivatás, amelyet magaménak érzek, mindent megtett, hogy képezhessem magam, hogy kiteljesedhessek benne. Erején és anyagi lehetőségein felül küzdött azért, hogy nekem mindenem meglegyen, amire szükségem van, megtagadva önnön magától mindent. És sosem szűnt meg szeretni, és a szeretetét kimutatni felém, a legsötétebb időszakokban sem.

Én mégis féltem beszélni vele arról a változásról, ami bennem zajlik. Féltem, hogy nehogy megszűnjön szeretni, csak azért, mert ebben a tekintetben is más vagyok, mint a többiek. Hiszen melyik anya ne álmodna esküvőről, unokákról, boldogságról? És én még ezt sem tudom megadni neki, mindazok után, hogy mennyi mindent feláldozott értem? Hát nem volt merszem eléállni, és nem volt merszem összetörni a szívét. Úgy gondoltam, mindazok után, amit értem tett, a legkevesebb, amit tehetek, hogy megóvom őt ettől a keserűnek tűnő csalódástól.

Ehelyett inkább a hivatásomnak éltem, belemerültem a munkába, sokszor 24 órákat dolgoztam, alig voltak barátaim, őket is leginkább vagy a munkámmal vagy a - szintén informatikai - hobbijaimmal kapcsolatban ismertem meg. Öntudatlanul fojtottam el magamban minden szexuális vágyat, minden késztetést a pártalálásra, a szexualitásom és a másik emberrel való kapcsolat megismerésére. Azt gondoltam, hogy ilyen betegen, ennyi problémával ki tudhatna szeretni engem? Kinek kell ennyi teher? Anyám örömmel fogadta a helyzetet, de neki azért - valljuk be - nem sok választása volt. De nem tehetem meg azt, hogy az egész komplett csomagot kéretlenül valaki vállára teszem, és utána ártatlanul pislogok. Arról nem beszélve, hogy mivel képtelen vagyok a tettetésre (legalábbis huzamosabb ideig), egy lánnyal nem is tudtam volna összejönni, az meg meg sem fordult a fejemben, hogy egy fiúval jöjjek össze. Helyette összejöttem pár helyes operációs rendszerrel és néhány csinos, vékony szerverrel.

Aztán 31 éves koromban valami megváltozott. Hirtelen hosszabb időn keresztül nem volt munkám, és pont olyan korszakomban történt ez, amikor ez nagyon fájdalmasan érintett. Hiszen én még dolgozni akartam, nekem terveim voltak!

Eljött egy pillanat, amikor úgy gondoltam, ideje számot vetni magammal, mert ez így nem mehet tovább. Nem szakadhat meg minden alkalommal a szívem, amikor elbúcsúzok egy munkahelytől, és nem kergethetem magamat depresszióba, ha fél éven keresztül nincs munkám. Menet közben arra is rá kellett jönnöm, hogy kiüresedtem, csak a lendület hajtott tovább, meg arra is, hogy bizony, lassan 32 éves vagyok, nem nagyon tudni, meddig élek még, de egy csomó mindent nem éltem még meg. Kell valaki vagy valami az életembe, ami megosztja a figyelmem, és nem merülök bele a munkamániámba megint.

Ekkor kezdtem el párt keresni, regisztráltam pár társkeresőre, és az esélytelenek nyugalmával húzogattam az embereket ide, meg oda. Megismertem pár igen érdekes embert, volt pár nagyon érdekes beszélgetésem, végül 1-2 hónap után találtam egy srácot, akibe majdnem azonnal belezúgtam. Rolandnak hívták, egyetemista volt, egy félistennek nézett ki, de intelligens, kedves és érzékeny srác volt. És én kicsit megijedtem. Tudtam, hogy ha összejövünk, mindenképpen kell beszélni anyámmal bizonyos dolgokról, viszont egy relatív idegen embert nem akartam rögtön első alkalommal családi drámáknak kitenni, ezért úgy gondoltam, még az első randi előtt beszélek vele, hogy ha baj lesz belőle, még időben derüljön ki.

Nem akarom ecsetelni, mennyit készültem erre a beszélgetésre. Mennyi és milyen mély rettegést éreztem, mennyire aggódtam, nem csak magamért, de anyuért is. Még amikor ott voltam, hogy beszéljek vele, az utolsó pillanatban is volt egy részem, ami visszakozni akart. De kimondtam. És anyu két rettenetes másodpercig nem szólalt meg. Egy örökkévalóságnak tűnt. Végül azonban azt mondta: ő már régóta sejti, hogy ez lehet, bár egyértelműen sohasem bizonyosodott meg róla, de felsős korom óta alig voltak lánybarátaim. És hogy ne aggódjak, ugyanúgy fog szeretni ez után is, mert őt ez nem érdekli. Számára csak az a fontos, hogy boldog legyek, az mindegy, kinek az oldalán.

Később aztán Rolival nem jöttek össze a dolgok, de jött helyette Norbi. Helyes, bár furcsa srác, nagyon intelligens, nagyon kedves. Öt csodálatos évet tölthettem vele, és anyám állta a szavát, mindenben támogatott minket, noha eleinte voltak fenntartásai a választásommal kapcsolatban. végül teljesen elfogadta a páromat is, és saját fiaként szerette. Amikor szétmentünk, az nagyon megviselte őt is, engem is.

S hogy miért osztom meg ezt veletek? Azért, mert ilyen az a világ, ahol nem beszélnek az azonos neműek szerelmének lehetőségéről, amikor ez nem jelenik meg a mindennapokban, a tévében pedig úgy tűnik, ez legfeljebb csak valami vad fantazmagória, mint a fénysebesség tízszeresével haladni képes űrhajó. Bele sem merek gondolni, milyen lehet transzneműnek lenni, egész életedet leélni valaki másnak a bőrében, nem lenni képes tükörbe nézni, mert valaki más néz onnan vissza rád. Az, hogy ez a törvény 18 éven felüli besorolásra kényszerít minden olyat, ahol az LMBTQ témák bármilyen formában megjelennek vagy említésre kerülnek, gyerekek tízezreit kényszeíti az enyémnél sokkal-sokkal rosszabb élmények meg- és átélésére. Félelemre, hogy ők nem normálisak, őket nem lehet szeretni. Rettegésre, hogy mikor derül ki ez az egész, mikor fordul az addig szerető családjuk ellenük.

Ma, amikor a tudósok egyértelműen bebizonyították, hogy a nemi érés folyamata sokkal-sokkal korábban elkezdődik, amikor a konszenzusos szex korhatárát egyre lejjebb szállítják, hoztak egy olyan törvényt, ami a szexuális felvilágosítást kizsigereli ezeknek az érzelmektől és szexuális vágytól túlfűtött kamaszok számára, 2-4 évig a saját mikrotársadalmuk szélére száműzve őket. Ezek a gyerekek ilyenkor gyakorlatilag egy identitásválságon mennek keresztül, elképzelni sem tudják, mi baj lehet velük, csak azt érzik, ők nem olyanok, mint mások. Nekik nem a mindig csinos Viki tetszik, hanem a Jani, akinek a karján dagadnak az izmok és bárkinél gyorsabban fut az iskolában. És ettől megrémülnek. De mivel még nincsenek 18, ezért mindenki tabunak tekinti ezt, senkivel nem tudnak beszélni erről, mert félnek, hogy kicsapják őket az iskolából, hogy elveszítik a barátaikat, ha véletlenül hívő keresztények, akkor ez a nyomás még sokkal-sokkal nagyobb.

Tegyük fel magunknak a kérdést, tényleg azt szeretnénk szülőként, nagyszülőként, hogy a gyermekünk rettegjen tőlünk? Hogy azon kelljen aggódnia, elveszíti-e a szeretetünket? Teljesen mindegy, hogy mit gondolunk a melegségről, a nemi non-binaritásról, vagy bármi egyébről, csak ez számít: akarjuk-e azt, hogy legféltettebb kincsünk féljen tőlünk? Ha a válasz igen, akkor van egy rossz hírem: valami baj van. Valahol, valaki félretájékoztatott arról, hogy mit jelent szülőnek lenni. Érdemes még most utánajárni és segítséget kérni. Nem magunkért, a gyermekünkért.

Ha a válasz nem, akkor pedig minél előbb egyértelművé kell tenni számára, hogy lehet bárki és bármi, szerethet bárkit és bármit, akkor is életünk fénypontja, szívünk legkedvesebbje marad. De ez még mindig kevés, most jön a leges-legnehezebb: ehhez tartanunk is kell magunkat. Ott kell lennünk megbízható támaszként, mindig és mindent elfogadó és megértő barátként, akivel bármiről lehet beszélni, és akiben meg lehet bízni. Mert szülőként, nagyszülőként ez a kötelességünk. Még ha nem is értjük azt, hogy ő mit érez, esetleg csendes viszolygással figyeljük azt, ahogy szerelemtől lángoló tekintettel függ egy vele azonos nemű emberkén, akkor sem tehetünk mást, mint elfogadjuk és támogatjuk őt. Mert akármit csinál, a gyerekünk marad. És nincs ennél fontosabb ezen a világon.