Melegségről, elfogadásról és sok minden másról

hron84 — Sat, 19 Jun 2021 07:14:08 +0000

Melegségről, elfogadásról és sok minden másról hron84 2021. 06. 19., szo – 09:14

A héten kinn voltam életem első tüntetésén, amit a magyarországi melegek jogaiért küzdő Háttér Társaság, és számos más civil szervezet rendezett a nem sokkal utána változatlan módon elfogadásra került, pedofilia ellenes törvénycsomaggal kapcsolatban. A tüntetés apropóját az adta, hogy ebbe az amúgy nem kis csomagba belerejtettek olyan intézkedéseket, melyek korlátozzák az LMBTQ témák (köztük az azonos neműekkel történő kapcsolat és a transzneműség) megjelentítését a médiában.

Eredetileg erről a tüntetésről szerettem volna írni, hogy mennyire jó hangulatú volt, mennyire békés, és milyen jó élmény volt kiállni (bár én inkább az idő nagy részében ültem) egy olyan ügyért, mely nagyon sok embert érint itthon. Hogy egy 10 000 embert (a szervezők által közölt adat) megmozgató tüntetés is tud kultúrált és nyitott lenni. Hogy mennyire örültünk, amikor valaki szivárványos zászlót lengetett a Parlament egyik ablakából. Még mindig itt van a telefonomban az a vázlat, ami alapján ezt a bejegyzést meg akartam írni, de másnapra valami végérvényesen elromlott.

Az ellenzéki pártok ezt a törvényt bojkottálták, nem mentek el a törvény vitájára és később a szavazására sem. Kettő ember "vitázott" erről a törvényről, és valójában ők is inkább csak gratuláltak egymásnak, hogy milyen jó kis törvényt sikerült megfogalmazni, nahát! Senki nem szólt közbe, senki nem szólalt fel, hogy gyerekek, ezt így legalább át kellene gondolni, vagy beszélgessünk még dolgokról. semmi. Egyetlen tiltakozó hang nélkül ment át ez a törvény a Parlament minden bizonnyal sokszínű tömegén.

Azóta megkérdeztem pár embert, miért történhetett ez így. Beszéltek nekem politikai kockázatról, a jövő évi választások előkészítéséről, konfrontáció csökkentésről, de én valahogy még mindig nem találtam erre a kérdésre megnyugtató választ. Aztán gondolkodtam, és rá kellett jöjjek arra, mindez azért van, mert erre a kérdésre megnyugtató válasz nincsen.

A legnagyobb probléma az, hogy nagyon átalakult az, amit képviseleti demokráciának hívnak egyes poros tankönyvek. Nem csak itthon, szerte az egész világon. Bár politikusainkat választjuk, eleve csak egy szűk körből, az őket indító pártból kerülhetnek ki. Ha én a konkrét politikus konkrét elveivel nem értek egyet, de a párt irányvonalával igen, akkor is kénytelen vagyok rá szavazni, ha amúgy ő a legutolsó ember, akit szeretnék hatalomra segíteni. És a pártok összetételére sincs senkinek befolyása. Ezek tények.

Sajnos elsikkadt a lényeg, az, hogy a lakosság, a nép érdekei is képviselve legyenek a politikában és közvetett módon a hatalom gyakorlásában. Elveszett a párbeszéd a néppel. Már nem fontos, hogy mi, a választok úgy érezzük, fontosak vagyunk, képviselve van az érdekünk és véleményünk. Örüljünk, ha a politikusaink olyan dolgokért küzdenek épp, amik nekünk is fontosak, és kötelező ilyenkor hangos tapsorkánnak kitörni, hiszen értünk harcolnak, ráadásul a frontvonalban! A politikusok elfelejtették, hogyan kell az emberekkel kommunikálni, nem lózungokban, nem hangzatos jelszavakban, hanem egyszerű, közérthető módon elmondani, hogy mit miért csinálnak, miért pont azért fontos most küzdeni, amiért éppen küzdenek. Megszokták azt, hogy bármit mondanak, mindig megtapsoljuk őket. Sőt, ha nem mondanak semmit, akkor is megtapsoljuk őket.

Kedves politikusok, bocsássatok meg, ha én nem tudok tapsolni. Nagyon-nagyon szeretnék, de nem tudok, mert semmi olyasmit nem látok, ami tapsot érdemelne. Nem tudok közületek egy embert se mondani, aki azokért a dolgokért küzdene, amik számomra fontosak. Nem tudok igazából odaállni senki mögé. Ezek után nem.

Miért fontos ez a törvény, mi változott ez által?

Engedjétek meg, hogy kicsit messzebbről kezdjem erre a kérdésre a választ.

Én kb 18 éves korom óta tudom, hogy a fiúk felizgatnak, a lányok abszolút hidegen hagynak. Volt egy majdnem szerelmi kapcsolatom egy lánnyal, ami azonban váratlanul véget ért (nem volt benne hibás egyikünk sem, csak elköltöztünk, és annyira azért nem volt erős ez a kapocs, hogy néhány kerületnyi távolságot túléljen), de később rá kellett jönnöm: inkább csak nagyon-nagyon kedveltem őt, és nagyon jól éreztem magamat vele - de szerelmes, az nem voltam, és testi vonzalmat sem éreztem iránta.

Az, hogy mit jelent a melegség, hogy nem vagyok egyedül, nem azért érdekelnek a fiúk, mert ez is a betegségem része, arról csak és kizárólag azért tudok, mert miután felfedeztem ezt a változást magamban, elkezdtem utánajárni a dolgoknak, hogy megértsem, mi zajlik bennem, normális-e ez, vagy valami egészen új megnyilvánulása a számtalan betegségeim egyikének. Sem az iskolában/gimnáziumban, sem azokon kívül nem hallottam még soha, senkit beszélni addig arról, hogy a társadalomnak van egy igen jelentős része, akik számára a párválasztás nem az ellenkező neműek közti kereségélésről szól, hanem úgymond "saját térfélen" játszanak.

Nekem elképzelhetetlen szerencse kísérte végig az egész életemet, kezdve azzal, hogy egyáltalán még itt vagyok, és még írhatom ezeket a sorokat (a legjóindulatúbb becslés is 14 éves koromra tette az utazás végét), hogy egy olyan anya fiaként születtem, aki a betegségemet kihívásként fogta fel, és sosem szűnt meg küzdeni értem, ugyanakkor nem akart mindenáron "valamit" faragni belőlem, csak azt szerette volna, hogy boldogságban és viszonylagos egészségben felnőjek, és saját lábra álljak. Amikor kiderült, hogy számomra az informatika az a hivatás, amelyet magaménak érzek, mindent megtett, hogy képezhessem magam, hogy kiteljesedhessek benne. Erején és anyagi lehetőségein felül küzdött azért, hogy nekem mindenem meglegyen, amire szükségem van, megtagadva önnön magától mindent. És sosem szűnt meg szeretni, és a szeretetét kimutatni felém, a legsötétebb időszakokban sem.

Én mégis féltem beszélni vele arról a változásról, ami bennem zajlik. Féltem, hogy nehogy megszűnjön szeretni, csak azért, mert ebben a tekintetben is más vagyok, mint a többiek. Hiszen melyik anya ne álmodna esküvőről, unokákról, boldogságról? És én még ezt sem tudom megadni neki, mindazok után, hogy mennyi mindent feláldozott értem? Hát nem volt merszem eléállni, és nem volt merszem összetörni a szívét. Úgy gondoltam, mindazok után, amit értem tett, a legkevesebb, amit tehetek, hogy megóvom őt ettől a keserűnek tűnő csalódástól.

Ehelyett inkább a hivatásomnak éltem, belemerültem a munkába, sokszor 24 órákat dolgoztam, alig voltak barátaim, őket is leginkább vagy a munkámmal vagy a - szintén informatikai - hobbijaimmal kapcsolatban ismertem meg. Öntudatlanul fojtottam el magamban minden szexuális vágyat, minden késztetést a pártalálásra, a szexualitásom és a másik emberrel való kapcsolat megismerésére. Azt gondoltam, hogy ilyen betegen, ennyi problémával ki tudhatna szeretni engem? Kinek kell ennyi teher? Anyám örömmel fogadta a helyzetet, de neki azért - valljuk be - nem sok választása volt. De nem tehetem meg azt, hogy az egész komplett csomagot kéretlenül valaki vállára teszem, és utána ártatlanul pislogok. Arról nem beszélve, hogy mivel képtelen vagyok a tettetésre (legalábbis huzamosabb ideig), egy lánnyal nem is tudtam volna összejönni, az meg meg sem fordult a fejemben, hogy egy fiúval jöjjek össze. Helyette összejöttem pár helyes operációs rendszerrel és néhány csinos, vékony szerverrel.

Aztán 31 éves koromban valami megváltozott. Hirtelen hosszabb időn keresztül nem volt munkám, és pont olyan korszakomban történt ez, amikor ez nagyon fájdalmasan érintett. Hiszen én még dolgozni akartam, nekem terveim voltak!

Eljött egy pillanat, amikor úgy gondoltam, ideje számot vetni magammal, mert ez így nem mehet tovább. Nem szakadhat meg minden alkalommal a szívem, amikor elbúcsúzok egy munkahelytől, és nem kergethetem magamat depresszióba, ha fél éven keresztül nincs munkám. Menet közben arra is rá kellett jönnöm, hogy kiüresedtem, csak a lendület hajtott tovább, meg arra is, hogy bizony, lassan 32 éves vagyok, nem nagyon tudni, meddig élek még, de egy csomó mindent nem éltem még meg. Kell valaki vagy valami az életembe, ami megosztja a figyelmem, és nem merülök bele a munkamániámba megint.

Ekkor kezdtem el párt keresni, regisztráltam pár társkeresőre, és az esélytelenek nyugalmával húzogattam az embereket ide, meg oda. Megismertem pár igen érdekes embert, volt pár nagyon érdekes beszélgetésem, végül 1-2 hónap után találtam egy srácot, akibe majdnem azonnal belezúgtam. Rolandnak hívták, egyetemista volt, egy félistennek nézett ki, de intelligens, kedves és érzékeny srác volt. És én kicsit megijedtem. Tudtam, hogy ha összejövünk, mindenképpen kell beszélni anyámmal bizonyos dolgokról, viszont egy relatív idegen embert nem akartam rögtön első alkalommal családi drámáknak kitenni, ezért úgy gondoltam, még az első randi előtt beszélek vele, hogy ha baj lesz belőle, még időben derüljön ki.

Nem akarom ecsetelni, mennyit készültem erre a beszélgetésre. Mennyi és milyen mély rettegést éreztem, mennyire aggódtam, nem csak magamért, de anyuért is. Még amikor ott voltam, hogy beszéljek vele, az utolsó pillanatban is volt egy részem, ami visszakozni akart. De kimondtam. És anyu két rettenetes másodpercig nem szólalt meg. Egy örökkévalóságnak tűnt. Végül azonban azt mondta: ő már régóta sejti, hogy ez lehet, bár egyértelműen sohasem bizonyosodott meg róla, de felsős korom óta alig voltak lánybarátaim. És hogy ne aggódjak, ugyanúgy fog szeretni ez után is, mert őt ez nem érdekli. Számára csak az a fontos, hogy boldog legyek, az mindegy, kinek az oldalán.

Később aztán Rolival nem jöttek össze a dolgok, de jött helyette Norbi. Helyes, bár furcsa srác, nagyon intelligens, nagyon kedves. Öt csodálatos évet tölthettem vele, és anyám állta a szavát, mindenben támogatott minket, noha eleinte voltak fenntartásai a választásommal kapcsolatban. végül teljesen elfogadta a páromat is, és saját fiaként szerette. Amikor szétmentünk, az nagyon megviselte őt is, engem is.

S hogy miért osztom meg ezt veletek? Azért, mert ilyen az a világ, ahol nem beszélnek az azonos neműek szerelmének lehetőségéről, amikor ez nem jelenik meg a mindennapokban, a tévében pedig úgy tűnik, ez legfeljebb csak valami vad fantazmagória, mint a fénysebesség tízszeresével haladni képes űrhajó. Bele sem merek gondolni, milyen lehet transzneműnek lenni, egész életedet leélni valaki másnak a bőrében, nem lenni képes tükörbe nézni, mert valaki más néz onnan vissza rád. Az, hogy ez a törvény 18 éven felüli besorolásra kényszerít minden olyat, ahol az LMBTQ témák bármilyen formában megjelennek vagy említésre kerülnek, gyerekek tízezreit kényszeíti az enyémnél sokkal-sokkal rosszabb élmények meg- és átélésére. Félelemre, hogy ők nem normálisak, őket nem lehet szeretni. Rettegésre, hogy mikor derül ki ez az egész, mikor fordul az addig szerető családjuk ellenük.

Ma, amikor a tudósok egyértelműen bebizonyították, hogy a nemi érés folyamata sokkal-sokkal korábban elkezdődik, amikor a konszenzusos szex korhatárát egyre lejjebb szállítják, hoztak egy olyan törvényt, ami a szexuális felvilágosítást kizsigereli ezeknek az érzelmektől és szexuális vágytól túlfűtött kamaszok számára, 2-4 évig a saját mikrotársadalmuk szélére száműzve őket. Ezek a gyerekek ilyenkor gyakorlatilag egy identitásválságon mennek keresztül, elképzelni sem tudják, mi baj lehet velük, csak azt érzik, ők nem olyanok, mint mások. Nekik nem a mindig csinos Viki tetszik, hanem a Jani, akinek a karján dagadnak az izmok és bárkinél gyorsabban fut az iskolában. És ettől megrémülnek. De mivel még nincsenek 18, ezért mindenki tabunak tekinti ezt, senkivel nem tudnak beszélni erről, mert félnek, hogy kicsapják őket az iskolából, hogy elveszítik a barátaikat, ha véletlenül hívő keresztények, akkor ez a nyomás még sokkal-sokkal nagyobb.

Tegyük fel magunknak a kérdést, tényleg azt szeretnénk szülőként, nagyszülőként, hogy a gyermekünk rettegjen tőlünk? Hogy azon kelljen aggódnia, elveszíti-e a szeretetünket? Teljesen mindegy, hogy mit gondolunk a melegségről, a nemi non-binaritásról, vagy bármi egyébről, csak ez számít: akarjuk-e azt, hogy legféltettebb kincsünk féljen tőlünk? Ha a válasz igen, akkor van egy rossz hírem: valami baj van. Valahol, valaki félretájékoztatott arról, hogy mit jelent szülőnek lenni. Érdemes még most utánajárni és segítséget kérni. Nem magunkért, a gyermekünkért.

Ha a válasz nem, akkor pedig minél előbb egyértelművé kell tenni számára, hogy lehet bárki és bármi, szerethet bárkit és bármit, akkor is életünk fénypontja, szívünk legkedvesebbje marad. De ez még mindig kevés, most jön a leges-legnehezebb: ehhez tartanunk is kell magunkat. Ott kell lennünk megbízható támaszként, mindig és mindent elfogadó és megértő barátként, akivel bármiről lehet beszélni, és akiben meg lehet bízni. Mert szülőként, nagyszülőként ez a kötelességünk. Még ha nem is értjük azt, hogy ő mit érez, esetleg csendes viszolygással figyeljük azt, ahogy szerelemtől lángoló tekintettel függ egy vele azonos nemű emberkén, akkor sem tehetünk mást, mint elfogadjuk és támogatjuk őt. Mert akármit csinál, a gyerekünk marad. És nincs ennél fontosabb ezen a világon.

politics

Melegségről, elfogadásról és sok minden másról

Miért fontos ez a törvény, mi változott ez által?

Új hozzászólás